Kedves Vendégem!

Ilyenkor az újév kezdetén sokan vegyes érzelmekkel gondolnak az elkövetkező esztendőre. Van, aki reménységgel, hogy ez az év majd jobb lesz, mint az előző, s talán beteljesülnek álmai, és van, aki félelemmel, mert nem tudja, mit hoz majd ez az év, nem lesz-e rosszabb, mint a tavalyi. Az év eleji tervezgetéseket is átszövi ez a két érzelem: a remény és a félelem. Ezért választottam egy ide illó részletet egy ősi tanításból.
Minden Olvasómnak nagyon boldog, békés, szellemiekben gazdag új évet kívánok!

Szeretettel:

„A remény ígérete illatosabb, mint a rózsa bimbója, és édesebb, mint a méz, várakozással és erővel tölti meg az ember lelkét. A félelem fenyegetése ezzel szemben árt a szívnek és a léleknek: a félelem az ember valódi ellensége.
Mégse hagyjuk, hogy a reménység megtévesszen minket, ne engedjük, hogy rábírjon bennünket annak elhanyagolására és mellőzésére, amit meg kell tennünk. Az ember akkor cselekszik helyesen, ha felkészül rá, hogy minden eseményt, minden történést ugyanolyan tudatállapotban fogadjon, legyen szó akár jó, akár rossz dolgokról.
Azok, akik igazán jók, akik bíznak magukban, akik tisztában vannak azzal, hogy igazuk van, hogy a helyes úton járnak, még a haláltól sem félnek igazán. Az ember, ha eltávolodik mindentől, ami gonosz, ami helytelen, kijelentheti magáról: ’Nekem igazán nincs félnivalóm!’
Csak akkor kezdjünk bele bármibe, ha bízunk és hiszünk abban a bizonyos dologban, és ha egyszer már belekezdtünk, ne hagyjuk, hogy bármi eltérítsen minket szándékunktól, bármi visszavonulásra kényszerítsen bennünket. Sokszor még önmagunkat, a saját belső kételyeinket is le kell győznünk, s általában ez a legnehezebb. Ehhez a küzdelemhez erőt adhat a gondolat: ha kételkedünk, ha kétségbeesünk, ha elveszítjük a sikerbe vetett bizodalmunkat, végül valóban nem fogjuk elérni a célt, amit kitűztünk magunk elé.
Hibát követ el, aki felesleges félelmekkel mérgezi a saját lelkét. Hibát követ el, aki hagyja, hogy a szívét hatalmába kerítse a bizonytalanság és a rettegés, és bölcs az, aki felfogja: a belső félelmek nagy része olyan nem létező démon, amelyet a saját elménk, a saját képzeletünk teremtett, s eképpen a saját elménk, a saját képzeletünk el is pusztíthat.
A félelmet hű csatlósként követi a balszerencse. Aki nem fél, hanem bizakodik s remél, valójában önmagát segíti meg. Hibát követ el, aki úgy cselekszik, mint a strucc, amely, ha üldözik, a homok alá rejti a fejét, s feledi a teste többi részét. Aki retteg, ugyanezt teszi: rejtőzködni próbál, de hiába, mert éppen ekkor, éppen a félelme miatt teszi ki magát veszélynek.
Ha valamit lehetetlennek tartasz, nem árt, ha tudod: éppen kishitűséged miatt fog lehetetlenné válni. Kitartással, ha nem kíméled magad az erőfeszítésektől, bármilyen nehézséget képes vagy legyőzni.
A hiábavaló remény megszédíti a balga fejét, de a bölcs sosem esik áldozatául.
Amikor megfogalmazod vágyaidat, soha ne légy süket arra, amit a józan eszed súg neked. Soha ne próbáld megszüntetni a határvonalat, ami a lehetetlent a lehetségestől elválasztja, de mindig törekedj arra, hogy kijjebb told ezt a vonalat. Ha józanul mérlegeled a helyzetet, elkerülheted, hogy olyasmire vállalkozz, amit képtelen vagy végrehajtani, de elkerülheted azt is, hogy visszarettenj valami olyan akadálytól, amit kis odafigyeléssel képes lennél legyőzni.”



Forrás: Az élet rendje – Lhászai életkönyv – Rodobik Könyvkiadó, 2015

Legújabb írásaimról itt tájékozódhat: