Kedves Vendégem!

A szellemi úton járó ember tapasztalata, hogy nagyon nehéz megkülönböztetni a hétköznapokban azokat a tetteket, megnyilvánuásokat, szavakat, amelyek az alsóbb-, és amelyek a felsőbb énünkből erednek. Sokszor nem világos elttünk, hogy "ez még belefér" vagy sem.
Az alábbi szép tanítás segít eligazodni e témában, és átültetni az elméletet a gyakorlatba.
Megértéséhez a "természet" szón értsük a földi, testi embert, és az alsórendű énünket, a "kegyelem" szón pedig a szellemi ember és a felsőbbrendű én megnyilvánulásait.
Jó elmélkedést kívánok hozzá és sikeres megvalósítást!

Szeretettel:

"I.
Fiam, gondosan figyeld meg a természet és a kegyelem megmozdulásait, mert nagyon különbözőképpen és nehezen megfoghatóan mozdulnak meg, és aligha tud köztük különbséget tenni más, mint a belső világosságtól megvilágosított lelki ember.
Mert mindenki a jóra vágyik, s azzal, amit mond vagy amit tesz, mindenki valami jóra törekszik, azért sokan annak megítélésében csalódnak, hogy mi is a jó.

II.
A természet álnok, sokakat magához csalogat, behálóz és becsap, és mindenben magát állítja célnak.
A kegyelem viszont nyíltan jár-kel, a rossznak színétől is elfordul, csalárdságokat nem forgat, és mindent egészen Istenért végez, őbenne keresi végső megnyugvását is.
A természet kelletlenül fogadja a halált, hasonlóképpen a szorongattatást és a legyőzetést is; a kegyelem viszont igyekszik önmagunk megtagadásán, ellenáll az érzéki vágyaknak, törekszik arra, hogy az alattvaló szerepét tölthesse be, vágyódik az után, hogy legyőzzék, és nem kívánja élvezni saját szabadságát, szereti, ha fegyelem alatt tartják, nem vágyódik máson hatalmaskodni, hanem csak arra vágyakozik, hogy mindig Isten keze alatt éljen, álljon és legyen, és kész arra, hogy Istenért minden emberi teremtmény előtt meghajoljon.
A természet saját hasznára fáradozik, azt figyeli, mit nyerhet el a másiktól, a kegyelem pedig nem azt latolgatja elsősorban, hogy neki mi hasznos és előnyös, hanem hogy mi szolgál a sokaság javára.
A természet szívesen veszi a tiszteletet és a megbecsülést, a kegyelem pedig minden tisztességet és dicsőséget hűségesen Istenre hárít.
A természet retteg a szégyenvallástól és a gyalázattól, a kegyelem pedig örvend, ha Jézus nevéért megaláztatásban van része.
A természet kedveli a henyélést és a test nyugovását, a kegyelem pedig képtelen a semmittevésre, örömest vág neki a munkának.
A természet kedveli a feltűnőt és a szépet, visszariad attól, ami kopott és durva, a kegyelem viszont az egyszerű és közönséges öltözékben érzi jól magát, nem átall olcsó ruhába öltözni, még az ócska, rongyos holmitól sem irtózik.
A természet az ideigvalóra tekint, örül a földi haszonnak, szomorkodik az anyagi kár miatt, csekélyke sértő szó is fölbosszantja.
A kegyelem az örök javakra figyel, nem tapad hozzá az ideigvalókhoz, nem bánkódik a veszteségen, nem keseredik el keményebb szavak miatt sem, mert kincsét, örömét a mennyben látja, ahol semmi sem vész el.
A természet mohó és szívesebben kap, mintsem hogy adjon, szereti ha valamit sajátjának, tulajdonának nevezhet, a kegyelem könyörületes és önzetlen, kerüli a külön utakat és kevéssel beéri; úgy tartja: nagyobb boldogság adni, mint kapni.
A természetet hajlandósága a teremtményekhez, tulajdon testéhez, hívságos dolgokhoz, a sürgő-forgó társasághoz vonzza, a kegyelem Istenhez húz meg az erényekhez, lemond a teremtményekről, menekül a világtól, gyűlöli a test kívánságait, visszafogja a csavaroghatnékot, szégyell a nyilvánosság előtt szerepelni.
A természet kap a külső vigasztaláson, amelyben érezhető örömet talál, a kegyelem csak Istenben keres vigasztalást, és minden láthatón túl a legfőbb jóban akar örvendezni.
A természet mindent nyereségért, saját hasznára tesz, ingyen semmire sem hajlandó, elvárja, hogy ami jót tesz, azért hasonló jót vagy még jobbat kapjon, dicséretben, kedvezményekben részesüljön, azt kívánja, hogy tettét, adományát sokra tartsák
A kegyelem viszont nem keres semmi ideigvaló előnyt, nem igényel más bért, csak Istent magát, evilági szükségére sem kíván többet, csak amennyi ahhoz kell, hogy az örök élet megnyerésén munkálkodhassék.
A természet örül a sok jóbarátnak meg rokonnak, dicsekszik előkelő rangjával, nemes származásával, udvarol a hatalmasoknak, hízeleg a gazdagoknak, örül a hozzá hasonlóknak.
A kegyelem viszont az ellenséget is szereti, nem lát nagyra barátainak sokasága miatt, nem sokra nézi a rangot, az előkelő származást, ha nagyobb erény nem kapcsolódik hozzá, inkább kedvez a szegénynek, mint a gazdagnak, jobban együttérez az ártatlannal, mint a hatalmassal, az igazmondóval örül együtt, nem a hazuggal, s mindig biztatja a jókat, hogy törekedjenek még nagyobb isteni ajándékokra: és erényeik által legyenek hasonlóvá Isten Fiához.
A természet hamar panaszkodni kezd, ha kár és bosszúság éri, a kegyelem férfiasan viseli a szűkölködést.
A természet mindent magára irányít, magáért viaskodik és érvel, a kegyelem pedig mindent Istenre irányít, akitől minden ered is, semmi jót magának nem tulajdonít, magáról kevélyen nagyot nem állít, nem verseng, saját vélekedését másénak elébe nem helyezi, hanem minden állásfoglalását, fölismerését aláveti az örök bölcsességnek és Isten ítéletének.
A természet kíváncsian kutatja a titkokat, szeret hallani minden újságot, szerepelni óhajt és sokmindent meg akar tapasztalni, vágyódik arra, hogy elismerjék, hogy olyasmit tehessen, amivel dicséretet és csodálatot vívhat ki.
A kegyelem nem kíváncsi az újdonságokra, érdekességekre, hisz az mind a régi romlás tövéről hajt ki, mert semmi új és állandó nincs a földön.
Arra tanít hát, hogy érzékeinket megfékezzük, a hiú tetszelgést, magunk mutogatását kerüljük, ami dicséretre méltó, méltán csodálni való lehet bennünk, azt alázatosan elrejtsük, minden dologban, minden tudományban hasznos gyümölcsöt keressünk, mindent Isten dicsőségére, tisztességének növelésére fordítsunk.
Nem akarja, hogy magát vagy tetteit dicsérjék, hanem azt kívánja, hogy Istent áldják ajándékaiban, hiszen csupa szeretetből mindent Ő adott.

III.
Ez a kegyelem természetfölötti világosság és Istennek valami sajátos ajándéka, a választottak ismertető jele, az örök élet záloga, amely az embert a föld vonzásából a mennyei javak szeretetére lendíti, és a testi embert lelki emberré változtatja.
Azért mentől inkább elnyomja és legyőzi valaki magában a természetet, annál nagyobb kegyelem árasztja el, és a belső ember Istennek naponként való látogatásai által Isten képére annál teljesebben újjáformálódik.""


Kempis Tamás: Krisztus követése

Legújabb írásaimról itt tájékozódhat: