Kedves Vendégem!

A január 1., az évkezdet mindig a remény egyik fő megnyilvánulása, hiszen az emberek többsége úgy tekint a kezdődő év elébe, hogy ez majd jobb lesz, mint az előző, és majd talán megoldódnak azok a problémák is, amik eddig terhelték. Érdemes elgondolkodnunk a remény mibenlétén, hiszen az emberi élet egyik legfontosabb erőforrása. Ehhez kívánok segítséget nyújtani az alábbi tanítással.

„Az egész emberi élet egy jobb jövendő várása. Ez az érzés minden lélekben megvan, ha mégúgy el is temetve. Minden lélek, amikor arról van szó, hogy mi lesz ezután, hogyan és mint alakul a jövő, vágyó szemmel tekint azokba a lehetőségekbe, amelyek előtte állnak, s amelyek az ígéreteknek és vágyaknak beteljesülését hozhatják magukkal. …
Mindenki, aki valamit cselekszik, remény alatt cselekszik. Tehát ez a reménység, amely az ő életének tartalmat ad és célt tűz eléje, nagy és fontos tényező az ember életében, a lélek életében! Hiszen, ha ez nincs, akkor nincs, ami őt sarkalja, ami munkára ösztönözze, ami eredményekkel biztassa. Az embernek tehát reményének kell lennie. Az is fontos azonban, hogy ez a reménység milyen irányban mutat, milyen célt tűz az ember lelki szemei elé. …
A remény olyan valami, ami messze ellát és messzi célokat mutat az embernek. A fejlődés során azonban a remény mindig a legközelebbi állomást mutatja. Az ember lelke azután, amikor ezt az állomást elérte, megpihen, új erőkkel, új világosságokkal telik meg, és ezzel ismét a legközelebbi állomásig halad előre. …
De sokszor, amikor elérkeztetek ahhoz az állomáshoz, ahol már-már megközelíthetni véltétek azt a boldogságot, mindig úgy találtátok, hogy amit ti boldogságnak hittetek, amíg messziről néztétek, azt amikor közel érkeztek hozzá, bizony más, mint amiben reménykedtetek, s az a boldogság, az az öröm, amely után vágyódtatok, megint csak messze távozott tőletek. Valahogy úgy jártatok vele, mint a gyermek, aki azt hiszi, hogy ahol a látóhatár szélén az eget a földdel összeölelkezni látja, ott van a világ vége, és ott elérheti az eget. Ti is, amikor odaértek, ismét csak olyan messze látjátok az ég peremét, mint ahonnan elindultatok. Így van ez azzal a boldogsággal is, amelyet az emberi lélek földi életében kerget, hajszol, mert hiszen annyira eltávolodtunk attól az abszolút igazságtól, amely igazán boldoggá tehetne, mint amilyen messze van menny a földtől. …
Az Írás szerint, amikor az Úr angyala az első emberpárt kiűzte a Paradicsomból, s bezárult mögöttük az ajtó, Istentől egy ígéret hangzott el, hogy bár engedetlenségükkel megfertőzték az igazság honát, s azért szükséges, hogy onnan száműzve legyenek, de Isten visszahozza őket a Paradicsomba. Ezek a lelkek azután a száműzetés keserű éveiben megemlékeznek arról az ígéretről, amellyel a boldogság világaiból kiűzettek. Ezt az ígéretet hordozza minden emberlélek a szívében, ezt az ígéretet, amely mint lehetőség azt helyezi kilátásba, hogy újra visszatérhet, újra boldog lehet, újra békében élhet, és újra annak a hatalomnak birtokába juthat, amelyet elvesztett.
Minden lélek mélyén ott van a vágy, hogy megváltoztathassa a sorsát, átformálhassa az életét. Mivel az ember ezt magával hozta, és az ígéretet, ameddig az élete tart, mindvégig magában is hordozza, azért ez a lehetőség nem hagyja őt békében, s az ember igyekszik átfúrni a sötétséget, a bizonytalanságot, hogy beláthasson a jövőbe, hogy ne kelljen a bizonytalanságban imbolyognia, hogy legyen célja, amelyet elérhet.
Mivel ez így van, azért minden időben voltak jövendőmondók. Ezeket az emberek mindig szívesen keresték fel; és ha jó és kívánatos lehetőségeket hallottak tőlük, akkor boldogok voltak és megnyugodtak, mert a lelkük reménysége valamennyire táplálékhoz juthatott. A reménység az a lelki éhség, amely szeretne kielégülni, szeretne betöltődni azzal a valamivel, amit leginkább nélkülöz a földi életben, amire leginkább vágyik, amit leginkább szeretne elérni. …
Mert hiszen a vágyak ott élnek az ember lelkében, és nem hagyják békén, hanem arra kényszerítik, hogy folyton keresse-kutassa azokat a lehetőségeket, amelyek a vágyaknak beteljesülést biztosítanak, hogy a lélek felemelkedhessen a bizonytalanságból a bizonyosságba. Ezeknek a lelkeknek szól az ígéret, amelyet Isten a Paradicsomból való kiűzetésük után is újra meg újra elküldött a próféták által. Újra meg újra biztatja általuk az emberlelkeket, hogy higgyenek, bízzanak és várjanak az Ő segítségére, ne essenek kétségbe, hanem emeljék fel a kezeiket, hogy az őket kereső segítő kéz elvezethesse őket vágyaiknak és álmaiknak megvalósulásához. Minden időben és minden népnek adott az Isten ilyen biztatást, ilyen ígéretet, mert e nélkül az ígéret nélkül lehetetlen az embernek egy lábnyomnyit is előbbre jutnia a jó felé, az igaz felé, azaz a vágyainak megvalósulása felé. Ez az ígéret élesztette folyton az ember lelkében a reménységet, és ez a reménység, mint önmagát újjászülő és megújító mennyei erő ott él, ott vibrál minden lélekben; ez viszi, kapcsolja őt mindig a jobbhoz, az igazabbhoz, a világosabbhoz, hogy el ne merüljön a tévelygések útvesztőjében, hanem lelki tekintetével mindig az örökkévalót, az igazat keresse. …
Akinek van reménysége, annak van bizodalma; akinek bizodalma van, az megnyerte a világot, mert ez a bizalom új erőforrást nyit meg a lelkében, amely erőforrás keresi az Isten segítő erejével való kapcsolódást; és ha ez a kereső érzés Isten felé megindult, akkor meg is találja Őt. Nem vagytok tehát elhagyatva, testvéreim; nem vagytok magatokra hagyva az életben, mert Isten ígéretet tett nektek, embereknek ebben a zűrzavaros káoszban.”

Hit, remény, szeretet
A Névtelen Szellem tanításai Eszter médium útján
Budapest, 1938

Legújabb írásaimról itt tájékozódhat: