A könyv a 2003-2008 között született cikkeim gyűjteménye. Ezek az írások elsősorban az Elixír Magazin számára születtek, és csak másodsorban egyéb kiadványok részére. Mivel az Elixír Magazin olvasóitól folyamatosan örömteli visszajelzéseket kapok, elhatároztam, hogy egy kötetbe összegyűjtöm azokat a cikkeimet, amelyekről úgy gondolom, hogy hosszabb távra szóló mondanivalójuk van.
Írásaimat témakörökbe rendeztem, s mindegyik elé odaírtam azt a fókusztémát, amely a cikk vezérgondolatául szolgált.
Abban a reményben adom közre munkáimat, hogy hozzájárulhatok az Olvasó szellemi-lelki fejlődéséhez, emelkedéséhez.
Tartalom
Titkos tanítások
Titkos tanítások |
A nyugati út |
A jóga és a mai ezotéria |
Az első lépcsőfok |
A hiteles tanító felismerése |
Eksztázis |
Belső pólusváltás |
Amíg a Főnix felrepül
Fegyvertelenül
Ellenségből barát |
Fegyvertelenül |
Önként emelt korlátok |
Közös terheink |
Fecseg a felszín |
Választás |
"A jóízű föld...
Szintek és határok
Őszintébben az indigó gyerekekről |
Szintek és határok |
Kamaszodunk? |
Nyelvhasználat és szellemiség |
A "van" és a "nincs"
A mindenség lelke
A mindenség lelke |
Nehéz könnyedség |
Legmélyebb emlékeink |
A határ két oldalán |
Megfoghatatlan üzenetek
A tűz szárnyain
A tűz szárnyain |
Karma és Kegyelem |
Szellemi áramlatok |
Szellemi gyökereink
Ünnep
Egyedül a Mindenséggel |
Az ünnep |
A Kegyelem ajándéka |
Az Egy és a Kettő
Részlet a könyvből:
Az Egy és a Kettő
"Jézus azt mondta nekik:Elválást, elszakadást mindannyian megéltünk már, hiszen hozzátartozik emberi életünkhöz. Érdemes azonban mélyebb szinten is utánanézni, hogy mi az elszakadás fájdalmának valódi forrása, mi az az esemény, amely valamilyen formában újra és újra megtörténik földi életünkben, és veszteségérzéssel tölt el.
Korábbi írásaimban többször említettem azt a tudati határt, amin a Földön inkarnálódni akaró szellemnek át kell lépnie, hogy megnyilvánulhasson az anyagban. Ez az a tudati határ, ahol az egység megtörik, és létrejön a kettősség, a polaritás. A tudat szempontjából ez rendkívül fontos határvonal, hiszen sok minden történik itt, ami fontos.
Mivel itt lépünk ki az egységből, e határ fölött a tudat egységben érzi magát mindennel, tudja, hogy isteni eredetű, átéli a legteljesebb szeretetet, egész lénye összehangolt áramlásban van a mindenséggel. Itt tiszta és éber a tudat, ez a formák nélküli világ.
Amikor a tudat e határ alá süllyed, elveszti éberségét, beszűkül, és kezd belemerülni a formák, a káprázat világába. Itt történik meg a legdrámaibb elszakadás: a szellem egy része belehull a káprázat világába, azaz Isteni Énünkből kiválik egy kis rész, ami alámerül a változás világába, és azonosul vele. Ez a legfájdalmasabb veszteség, amit lényünk megél: eljön "otthonról", az igazi szellemi hazából, vállalva azt, hogy amikor leszáll az anyagba, mindent el fog felejteni önmagáról, származásáról és otthonáról. Ez az az elszakadás, amit egyetlen lélek sem felejt el.
Ezen a határon válik ketté az egység szellemre és anyagra, a tudat itt veszíti el világosságát, és alakul ki a tudattalan és a tudatos rész, az Isteni Én mellett születik meg az ego csírája, amely teljesen azonosítani fogja magát az anyaggal, a formával.
És hogy ez nem pusztán elmélet, azt kiválóan mutatja több nép mitológiája, de talán legtisztábban a symbolon fogalma. A symbolon görög szó, egybeszerkesztettet jelent. Romantikus filmekben talán még előfordul a symbolon tipikus jelenete: Két, egymást nagyon szerető embernek valamely külső ok miatt el kell válnia egymástól, de tudják, hogy a távoli jövőben újra találkozni fognak. Hogy biztosan felismerjék majd egymást (hiszen a sok-sok év alatt külsejük nagyon megváltozhat), egy érmét, egy medált, vagy egy hasonló kerek tárgyat kettétörnek. Mindketten megőrzik az egyik felét, és később, amikor újra találkoznak, összeillesztik a külön-külön lévő darabokat. Ha ezek pontosan összeillenek, akkor valóban megtalálták egymást, és újra egységet alkothatnak.
A symbolon tehát az egység megtörését, kettészakadását szimbolizálja. A két fél közül az egyik többnyire ugyanazon a helyen marad, és várja a másikat. Ő tisztán emlékszik mindvégig, hogy mi történt, és várja a távolból hazatérő másik felét. Ez a másik fél eltávolodik az eredeti helytől, kalandok sorát éli át, miközben egyre homályosabban emlékszik arra, hogy valahonnan eljött, és oda szeretne ismét visszakerülni.
Amikor az egység ily módon megtörik, egy seb keletkezik, egy mély fájdalom. Az egyből kettő lesz, de ez a kettő a szakadás fájdalma miatt elkezd egymás után vágyódni, hogy ismét egyek lehessenek. Az anyagba alámerült rész viszont sokáig az anyagban, a földi világban keresi kiegészítő felét, és csak hosszú-hosszú vándorlás után jön rá, hogy nem vízszintesen, hanem függőlegesen kell keresnie. Isteni Énje ugyanis ott várja visszatértét. Ezt a küzdelmes visszatérést gyönyörűen mutatja be a tékozló fiúról szóló evangéliumi példabeszéd, de akár Homérosz Odüsszeia-ja is.
Az egység megtörésével sajnos nemcsak fájdalom jár együtt, hanem félelem és magány is. Az archetípusokat ismerők könnyen rájöhetnek, hogy ez az a határ, ahol megjelenik a Szaturnusz, amelyhez az elválás, a veszteség és az egyedüllét is tartozik. Az egységben maradt részünk bár hiányolja az anyagba leszállt részét, de megmarad az egységben, a szeretetben és a boldogságban. A kettősségbe leszállt részünk viszont mélyen megéli az egyedüllétet, azt hogy nincs senki, akire számíthat, aki szereti, aki biztonságot nyújt neki. E törésvonalnál kezd megjelenni az anyag is, így kis énünk minél mélyebbre jut az anyagba, annál jobban azonosul azzal, amit maga körül észlel. Ennek következtében e töredék részünk tudata anyagnak hiszi magát, és mindent átél, amit az anyag magával hoz: a félelmeket, a küszködést a létért, a magányt, a szenvedést. Ez a szamszára világa, ahol a tudat az anyag fogságába esik. Ez a kis részünk bejárja útját a létforgatagban, mielőtt kiemelkedik belőle. Az anyagban, a szamszárában eltöltött idő alatt mindvégig elkíséri a lét megtörésének fájdalma, vesztesége és a visszavágyódás illúziónak tűnő érzése. Tulajdonképpen az egység megtörése magában hordozza az újraegyesülést is, hiszen az így létrejött két rész annyira vágyódik egymás után, hogy nem maradhat kettészakadva. A visszatérés, az egyesülés természetesen mindig bekövetkezik, de eközben idő telik el, nem is kevés. Idő pedig csak a lét megtörése után létezik, így az ezzel járó szenvedést igazából a földi részünk érzi. Ez az a szenvedés, amely egyszer csak a kegyelem hatására felébreszti azt az isteni szikrát, amely az anyagban élő részünkben is ott ragyog.
Az egymástól elszakadt két rész vágyódása egymás után az általunk szerelemként ismert mély érzés alapja. Amikor szerelmesek leszünk valakibe, a lelkünk mélyén úgy érezzük: "Most megtaláltam, ő az igazi, ő az, akivel teljes lehetek!" Elszakadt részünk kétségbeesve keresi kiegészítő részét, és mint említettem, először az anyagban. Az egységből való kiszakadás fájdalma olyan mély és erős, hogy a legbeszűkültebb tudatállapotban is meg tud jelenni, és el tudja indítani a keresést. A mitológia szerint Erósz a nyilát – amivel a szerelmesek szívét célozza meg – mézbe és epébe mártja. Ez tudjuk mit jelent a hétköznapi érzelmek szintjén, de mélyebb síkokon a kettészakadás fájdalmát és az újraegyesülés boldog reményét jelenti. És jelenti azt is, hogy ez a két érzés – a fájdalom és a boldogság – csak a kettősség világban válik szét. Az egység állapotában egy, amit mindannyian át fogunk élni, amikor megtaláljuk lelkünk elveszettnek hitt másik felét – önmagunkban, egy magasabb tudati szinten.
Ez az újraegyesülés valódi ünnep, ezért a Bibliában menyegző képében jelenítik meg. Ebben az "égi nászban" egyesül majd lelkünk és szellemünk. A szűzi tisztaságú menyasszony lényünk azon részét szimbolizálja, amely kivált az egységből, alászállt az anyagba, végigjárta a sötétséget és meg is tisztult tőle. A hófehér ruhájú menyasszony lelkünket jelenti, amely az anyagban él, de már megszabadult azoktól a vágyaktól, amelyek eltávolították az egységtől. A megtisztult és önmagára ébredt lelket jelenti, aki már tudja, hogy várja őt égi párja, az az egység, amiből valaha kivált, s ahová most belépni készül. A vőlegény a tiszta szellemet jelenti, amely soha nem veszítette el tudatosságát, éberségét, isteni eredetének emlékét. A kettő egyesülése azt jelenti, hogy véget ért a földi út: az anyagba lemerült részünk isteni tudatossága felébredt, megtisztult, tudja honnan jött és hová megy. Így visszatérhet azzal, hogy ezek után már az anyagban járva sem fogja elveszíteni tiszta tudatosságát, hiszen átjárta fényével. Átszellemiesítette, megváltotta.
Amikor lelkünk egyesül szellemünkkel, s visszajutunk az egységbe, valódi eksztázist élünk meg. Elhagyjuk a kettősség világát, így az egyesülés csodálatos ünnepén egyszerre éljük át a legnagyobb boldogságot és a legmélyebb fájdalmat: a boldogságot, hogy újra megtaláltuk Őt, aki után évezredeken, de talán évmilliókon keresztül is sóvárgott a lelkünk, és a találkozás fájdalmát is: hogy hogyan tudtunk eddig nélküle élni. Az egyesülés isteni pillanatában szűnik meg az utolsó fátyol is, amely isteni tudatosságunkat elválasztotta az anyagtól. Eltűnnek a határok, a korlátok, a tiszta szellem átjárja fényével egész lényünket, és beemel az Egységbe. Az elszakadás fájdalma megszűnik, nem lesz többé szükségünk az elválasztottságra, hiszen az anyag és a szellem eggyé válik bennünk. Nemcsak kiszabadulunk a szamszárából, az anyag börtönéből, hanem szabadokká válunk: szabadon átjárhatjuk a síkokat, szabadon alászállhatunk az anyagba anélkül, hogy a rabjaivá válnánk. Mindezt pedig a visszatért lelek boldog tudatállapotával tehetjük meg, amit itt a földön eksztázisnak nevezünk.
Talán minden olyan súlyos fájdalom, ami egy szerettünktől való elválásból fakad, ezt az alapvető, mély fájdalmat pendíti meg bennünk. Ami mindaddig fájdalom lesz, amíg meg nem találjuk lelkünk elveszettnek hitt másik felét – saját magunkban, szellemünk igazi otthonában. S ha megtörténik a menyegző, az égi nász, begyógyul a seb, a symbolon két darabja összeforr, s nem lesz többé Kettő, csak Egy.
A könyv ára: 2.000 Ft
Internetes megrendelésnél: 1.000 Ft