Spirituális tanítások - Szabó Judit honlapja





A regény a szellemi ébredés útját mutatja be egy olyan ember történetén keresztül, aki mindenben a hétköznapi életet éli.
Főhőse Lívia, aki munkája során hirtelen kapcsolatba kerül a láthatatlan világgal. Különleges képességei nyílnak meg, ami komoly nehézséget okoz addigi világnézetében. Az égi világ vezetésével meg kell tanulnia másként gondolkodni és megfelelően értelmezni új tapasztalatait.
Fejlődése során további adottságok bontakoznak ki benne, látókkal, médiumokkal találkozik, s megtanulja, hogyan üzen a szellemi világ. Ahhoz azonban, hogy használni is tudja új tehetségeit, sok belső vívódáson kell keresztülmennie, melynek során lénye átalakul, s valóban felébredtté válik.




Részletek a könyvből:



"Elment az utolsó délutános nővér is, majd Katival ellátták az osztályt, és lassan csend borult a kórtermekre. Lívia leült a folyosón lévő adminisztrációs asztalhoz, és nekilátott a papírmunkának. Tizenegy óra tájban végzett ezzel, és elővette a betegek lázlapjait, hogy megnézze a gyógyszerkiírásokat. Ahogy lapozgatta őket, kezébe akadt Beregszászi néni kartonja.
„Á, ezt elfelejtették kivenni – gondolta – pedig ő már nem kap több gyógyszert.”
Eszébe jutott a néni, ez a kis csendes, melegszívű, halk szavú, töpörödött anyóka. 89 éves volt.
„Szép kor!” – hümmögött elismerően –„kevesen érik meg.” Majd félretette a lázlapot, és belemerült a többi beteg kartonjába.
Talán negyed óra telt el, amikor úgy érezte, fázni kezd. Magára vette kardigánját, és tovább dolgozott. Tíz perc múlva ismét egy hűvös fuvallatot érzett. Most már gyanús volt neki ez a hideg, tudni akarta, honnan jön. Elindult a folyosó végén lévő lengőajtóhoz. Az osztály éjszakai megvilágítása kellemes félhomályba burkolta az egész folyosót. Lívia meglátta, hogy nyitva van az ajtó, és bosszankodva ment becsukni.
„Már megint nyitva hagyta valaki, mi meg itt fagyunk meg!” Közben elért a folyosó közepéig, és hirtelen olyan érzése volt, mintha beleütközött volna valami sűrű közegbe. Akaratlanul is megállt, és érezte, hogy nehezebben veszi a levegőt.
„Mi a csuda ez?” – kérdezte magától. „Valami füst jött be?” – de nem érzett füstszagot. Mindez csak egy–két másodpercig tartott, és ment tovább, megragadta az ajtót, és lendületesen bezárta. Visszafelé ismét beleütközött ebbe a sűrű valamibe, de már nem figyelt rá. Odaült az asztalhoz, és keresztrejtvényt kezdett fejteni. Kati a nővérszobában tévézett, de Líviát nem érdekelte a robbantásos akciófilm.
A betegek békésen aludtak, ő pedig belemerült a skandináv óriásrejtvénybe. Körülbelül a felénél tartott, amikor ismét hűvöset érzett. „Honnan jön ez már megint?! Egyszer már bezártam az ajtót!” – mérgelődött, és felnézett. A szeme előtt ekkor valami szürke ködféle suhant el.
„Rosszul látok” – gondolta – „túl sokat meresztettem itt a szememet a rejtvény felett.” Megdörzsölte a szemét, a homlokát, hátradőlve nyújtózkodott egyet, majd elégedetten nézett előre az újságjára. És ekkor megint elsuhant a szürke gomolyag, őt pedig megcsapta a hűvös fuvallat.
– Te, Kati! – szólt be a nővérszobába. Honnan jön ez a füst?
– Miféle füst? – dugta ki a fejét Kati.
– Hát ez, ami itt lebeg a folyosón, már egy órája – válaszolta Lívia.
– Én nem látok itt semmi füstöt. Biztosan túlerőltetted megint a szemedet. Mondtam én, hogy előbb-utóbb szemüveg kell majd neked is – konstatálta Kati, és visszabújt tévézni.
„Hm, pedig nem érzem, hogy fájna a szemem, de hát éjszaka van, és ez a neonvilágítás itt nem tesz jót még egy sasszemnek sem” – gondolta Lívia, és tovább fejtette a rejtvényt.
Negyed óra múlva megint hűvösséget érzett, de már nem törődött vele, belenyugodott, hogy valahol nyitva hagytak egy ajtót vagy egy ablakot. Már csak néhány sorral nem boldogult a rejtvényben, és most ezen törte a fejét. „Mi lehet az a B–vel kezdődő, öt betűs grúz város?” – töprengett, és tolla végét rágicsálva felnézett. És ekkor elállt a lélegzete: ott állt vele szemben Beregszászi néni, a szürke ködben!
Jeges rémület járta át, levegőt sem kapott. „Úristen!” – gondolta – „Most végem van!” „Itt egy halott! Jézus Mária!!” Mindez pár másodpercig tartott, és mire újra levegőhöz jutott, a köd eloszlott, nem látott senkit és semmit. Nem mert megszólalni, sem megmozdulni, szíve hevesen vert. Döbbenten pislogott, és nem tudta, mi történt vele. Egy-két perc múlva magához tért az ijedtségből, és agya zakatolni kezdett."
„Mi volt ez? Képzelődtem? Itt állt Beregszászi néni – de hát meghalt, nem állhatott itt! Biztosan képzelődtem, most már biztos, hogy agyrázkódást kaptam! De hát ez hallucináció, amivel a pszichiátriára fognak küldeni! Nem akarok bolondok házába jutni! Mi ez? Ki szórakozik velem? Honnan jön ez a füst, vagy micsoda?”
Felpattant, és a mosdóba sietett, hogy felfrissítse arcát, lehűtse pulzusát. A hideg víztől jobban lett, valamelyest lecsillapodott, és racionális elméje újra átvette az irányítást."



"A következő héten éjszakás volt egy másik nővérrel együtt. Itt az intenzíven másként kellett ellátni a betegeket, mint a többi osztályon, ezért éjjel többször is ellenőrizték a gépek működését és a betegek állapotát. Amikor az egyik ilyen alkalommal belépett a kómások kórtermébe, egy pillanatra megtorpant. Mielőtt még felgyújtotta volna a villanyt, az egyik ágy mellett egy halványan derengő fényt pillantott meg. Gyorsabban kezdett el verni a szíve, és babona ide vagy oda, azonnal az ágyhoz sietett ellenőrizni a beteg állapotát. Élt, lélegzett, vagyis a körülményekhez képest minden rendben volt.
„Túlmisztifikáltam a dolgot, biztosan rosszul láttam ebben az éjszakai fényben, szerencsére nem volt ott halott” – gondolta magában, és kifelé menet leoltotta a villanyt, de nem zárta be teljesen az ajtót. Fél óra múlva elhaladt a folyosón a kómások kórterme előtt, és bepillantott a szobába. Tekintete ugyanarra az ágyra esett, és ismét meglátta a derengő fényt. Akaratlanul is megállt. Tényleg ott volt a furcsa fény, pontosan az ágy mellett. Lívia elbizonytalanodott: „Az előbb is ezt láttam, és nem volt semmi baj. Most is csak valami optikai csalódás lehet” – nyugtatta meg magát, és továbbment. A különös fény azonban nem hagyta nyugodni, és egyre kíváncsibb lett.
Amikor minden csendes volt, és a másik éjszakás nővér belemerült az „Orvosi hálószobatitkok” c. regénybe, feltűnés nélkül bement a kómás kórterembe. Nem gyújtotta fel a lámpát, csak egy kicsit jobban nyitva hagyta az ajtót, hogy a folyosóról áradó fény beszűrődjön a szobába, és közelebb ment az ágyhoz. Ott pislákolt megint a halvány fény. A beteg egyenletesen lélegzett, minden rendben volt. Lívia közelebb lépett egy kicsit, és érezte, hogy gyorsabban dobog a szíve, de gyötörte a kíváncsiság. Most tisztábban érzékelte a furcsa fényt. Így közelebbről már jobban látta. Ember formája volt. Lívia megállt az ágy végénél – nem mert közelebb menni – és innen figyelte a jelenséget. Ahogy egyre elmerültebben nézegette, valahogy megérintette a szívét is. Ott állt a kómás beteg lábánál, nézte a derengő fényalakot, és fájdalmas érzések borították el, egyre kétségbeesettebbnek érezte magát. Ekkor eszébe jutottak Edit szavai: „Egy elhunyt, összezavarodott léleknek alacsony rezgésű energiái vannak, ami megérintheti benned a félelmeket és fájdalmakat… Ha te viszont megemeled az energiaszintedet, akkor nem tud hozzád férni… A fénygömb átmenetileg megnöveli az energiáidat … Lépj ki az adott helyzetből… kezdj el mozogni! …”
Lívia összeszedte magát, és megmozdult, tett néhány lépést a kórteremben, ellenőrizte a többi beteg állapotát, majd visszament a derengő fényhez. Valóban segített a mozgás, már tudta, hogy az előbb nem a saját érzéseit és gondolatait érzékelte, hanem valaki másét. Kíváncsisága még mindig erősebb volt félelménél.
„Nem értem, ez az ember él, lélegzik… hogy lehet egyszerre élő is meg halott is?” – így töprengett, miközben újra a fényalakra nézett. Megsajnálta. „Ez a szegény biztosan nem tudja, hol van és mi történt vele” – gondolta – „persze én sem tudom, hogy ki, vagy mi ez itt” – tette hozzá. Ekkor érdekes dolog történt. A derengő fényalak közelített az ágyon fekvő testhez. Egészen közel ment hozzá, szinte belebújt. Ekkor a beteg szaporábban kezdett el lélegezni, és mintha hirtelen több élet lett volna benne. A következő pillanatban azonban a fényalak mintha kiesett volna a beteg testből. A légzés visszaállt. A derengő fényalak pár másodperc múlva ismét közeledett a testhez, és ugyanaz zajlott le, mint az előbb. A fényalak kilökődött az ágy mellé, és ott megállt.
Lívia hirtelen megértette, mit lát: a lélek még nem szakadt el a testtől, és próbál visszajutni, de nem tud.
„Szóval ez lehet a kóma” – gondolta Lívia – „a lélek nem tud visszamenni a testébe, vagyis nem él, de nem is halott. Szörnyű lehet!” Még jobban együtt érzett a kint rekedt lélekkel, és őt kezdte figyelni. Olyan volt, mintha a fényalak csüggedten állt volna az ágy mellett. „Nem megy … nem megy … reménytelen … feladom” – hallotta Lívia, vagy inkább csak érezte, és végtelen elkeseredettség, magány és fájdalom öntötte el a szívét. Legszívesebben zokogott volna a tehetetlenségtől és a reménytelenségtől. Ebben a kétségbeesett állapotban ismét eszébe jutottak Edit szavai: „..a hasonló hasonlót vonz… amíg van benned félelem, zavarodottság, akár egy kicsi is, addig könnyen kapcsolatba kerülhetsz egy ilyen lélekkel…”
Lívia rájött, hogy ismét a beteg gondolatait és érzéseit érzékeli, ezért gyorsan megrázta magát. „Jobb, ha most megyek” – gondolta, és kisietett a kórteremből."


"Lelkében kavargó gondolatokkal és érzésekkel tért nyugovóra. Emlékei és kérdései még akkor is cikáztak, amikor észrevétlenül belépett az álom birodalmába… Egy nyári réten találta magát. Ahogyan szétnézett, egyszer csak gyerekkacagás ütötte meg a fülét, és hirtelen nagyot dobbant a szíve: a kishúgom! Megismerem! Felugrott, és futva indult a hang irányába. Hamarosan megpillantott a rét közepén egy hatalmas fát, aminek legalsó ágán ott ült testvérkéje virágos kis nyári ruhájában, és vidáman lóbálta a lábát.
„Annika! Annika! Kis húgom!” – szaladt feléje Lívia, de minden igyekezete ellenére egy láthatatlan határvonalnál tovább nem jutott. „Az nem lehet, hogy itt van, és nem ölelhetem meg!” – gondolta kétségbeesve Lívia, de nem tudott közelebb menni.
„Ne szomorkodj miattam” – szólalt meg Annika – „nekem jó itt! De az nem jó, ha anya és te sírtok utánam. Ha eljön az időd, várni foglak, megmutatom neked az itteni világot” – fejezte be, és eltűnt a nyári réttel együtt.
Lívia könnyes szemmel ébredt az éjszaka közepén, de nem gondolkodott sokat álmán, hanem újra és újra megpróbálta visszaidézni a rétet és szeretett húgocskáját. „Legalább a kezét megfoghattam volna! Istenem, mennyire hiányzik!” Ebben a fájdalmas hiányban aludt el újra – és az álom folytatódott. Egy lakatlan, de napsugaras úton ment, és a távolban feltűnt egy sorompó. Hamarosan odaért, és akkor látta, hogy Annika van a sorompó másik oldalán. Szótlanul, mosolyogva nyújtotta a kezét Lívia felé, aki megfogta, és érezte melegét, érezte, hogy tényleg itt van a kishúga. Ahogy megfogta a kezét, magához húzta Annikát, és a szívére ölelte. „Látod, élek!” – súgta húga, és abban a pillanatban el is tűnt.
Lívia ismét felébredt, és most a boldogságtól könnyezett. Nem akarta elengedni az érzést és az emléket, ahogy testvérét megöleli… így merült újra álomba.
Reggel fáradtan ébredt, és csak a fürdőszobában jutott eszébe mindkét álma. „Nem olyan volt, mint az álom, mert valóban ott voltam, és éreztem az ölelését. Ettől valóságosabbat el sem tudok képzelni!” – gondolta magában. Nem töprengett tovább azon, hogy mindezt vajon csak „álmodta-e”, vagy tényleg igaz volt, mert tudta, hogy megtörtént. Kimerült volt a felkavaró érzésektől, de meglepően nyugodt és békés is, mert megbizonyosodott róla, hogy testvére él, és várni fogja őt. Fáradtan, de boldogan indult munkába."


"Végignézte Buddha életét a felébredéstől a megvilágosodásig. Bár sok mindent nem értett belőle, különösen a meditáció közben megjelenő majd eltűnő alakokat, mégis nagyon tetszett neki. Amikor vége lett a filmnek, kikapcsolta a készüléket, de még egy darabig ülve maradt a fotelben, és gondolkodott. „Milyen érdekes véletlenek vannak! Ági néni nem régiben azt mondta, hogy a jógi azért vonul ki az erdőbe, mert nagyon magányosnak érzi magát az emberek között. Furcsa, nem értem, hogy Sziddharta herceg miért ment ki az erdőbe, amikor mindene megvolt, amire ember áhítozhat: gazdagság, család, fiatalság, egészség. Miért hagyta ott vajon mindezt, hogy aztán fakérget egyen az erdőben? Ezt azért nem értem! És mit szólhatott ehhez a felesége meg a szülei? Na és a gyerekei? Nem hiányoztak neki?! Erről egy szó sem esett a filmben! Hm, … nem értem én ezt … meg azt sem, hogy mi jó lehet abban a megvilágosodásban? Vajon mi világosodik meg neki? Talán, legközelebb megkérdezem Ödön bácsit, hátha többet tud erről a megvilágosodásról, mert úgy látszik, ez valami fontos fogalom lehet itt.”
Így töprengett magában, miközben megágyazott és lezuhanyozott. Amikor végre letette fejét a párnára, egy jó ideig együtt zsongtak a fejében Edit mondatai és Buddha meditációi. „Vajon Nofretiti megvilágosodott volt?” – gondolta, mielőtt végképp álomba merült.
Hajnalban gyönyörűt álmodott: egy végtelen, aranyfényben fürdő térben ült mélységes békével és nyugalommal a lelkében. Majd, ahogy maga elé nézett, megjelent előtte egy életnagyságú arany Buddha szobor. A Megvilágosult egyenesen a szemébe nézett. Lívia úgy érezte, valami régen elfeledett, mélységes boldogság járja át. Mozdulni sem tudott, talán lélegzetet sem vett, csak nézte Buddhát, mint a szerelmes az imádottját. A Buddhából áradó aranyfény és az ősidők emlékezetéből feltörő boldogság egyszerre járta át. Úgy érezte, megszűnik minden körülötte, semmit nem látott, csak hatalmas, meleg, elfogadó, átölelő fényt, ami létével közölte vele, hogy elfogadja, így ahogy van, hibáival, hiányosságaival, tökéletlenségével, mindenestül. Emberi formáit megsemmisítő szeretet és béke járta át, ugyanakkor mélységes fájdalom is, hogy eddig ezt sehol sem találta. Buddha ragyogó fénye, elfogadó szeretete még néhány másodpercig körbevette, majd eltűnt – és Lívia felébredt. Egyszerre volt megrendülten boldog és boldogtalan. „Ez nagyon szép volt” – gondolta – „még soha nem éreztem ilyet … nem hasonlít semmihez sem ez a boldogság …. Miért nem találkoztam még ezzel?” – kérdezgette magát félálomban. De ahogy ezeket a szavakat megfogalmazta, mélyről jövő bizonyossággal érezte, hogy Sziddharta ezért az érzésért hagyhatta el a palotáját és a családját. És azt is, hogy a jógik ezért mennek ki az erdőbe, és meditálnak naphosszat – ezért a boldogságért. „Hát, igen” – gondolta magában – „most már kezdem érteni. Ez tényleg többet ér minden földi örömnél.” „Istenem!” – sóhajtott fel – „Nem lehetne még egyszer?!” – és reménykedve elaludt. "

Ára: 2.800 Ft
Internetes megrendelésnél: 2.000 Ft
A könyvek utánvétellel megrendelhetők:

sophia@luna.hu e-mail címen



Vissza a "Könyveim" tartalomhoz!






A HONLAP TARTALMA
Nyitóoldal A legismertebb ezoterikus irányzatok Könyveim
Köszöntő A tanítvány útja Tanfolyamok, előadások
Honlaptérkép /részletes tartalom/ A hiteles tanító és tanítás kiválasztása Ajánlás
Spirituális világnézet 2012 - A globális spirituális átalakulás Aktuális
Prófécia A kegyelem