Spirituális tanítások - Szabó Judit honlapja





Kedves Vendégem!

Mivel véleményem szerint bezárult egy jelentős korszak, és szellemi síkon elindult egy jóval magasabb rezgésű folyamat, szeretnék olyan írásokat közzé tenni, amelyek ezt az új létezést készítik elő.
Most Hamvas Béla egyik nagyszerű cikkét választottam ebben a témában, amely világossá teszi az aranykor szellemi tartalmát és alapját. Ezt a cikket Hamvas a szellemi hagyomány egy jelentős európai képviselője, René Guénon munkásságáról és mély felismeréseiről írta, ezért a cikk első fele róla szól. A második felében - ahonnan az idézetet kezdem - azonban olyan összefüggéseket tár fel számunkra, amelyekből megérhetjük, hogy mint minden külső valóság, az aranykor is az ember szellemi állapotából indul ki.
Azt, hogy mit kell magunkban megvalósítanunk ehhez, megtudjuk a cikk végére.



Szeretettel:


Szabó Judit
2013. március





Az aranykor alapja


"Guénon szellemi lépése, következményeiben elhatározó gondolata végtelenül egyszerű: a hagyomány.
Adott példán az egész azonnal érthetővé válik. Ez a példa: az arany. Amikor a spanyol hódítók Mexikóban, a Yucatan-félszigeten és Peruban az ősamerikai társadalmat megismerték, feltűnhetett az aranynak és az uralkodónak közeli vonatkozása. Akkor ezt senki sem értette. Az arany nem volt pénz, nem volt vagyontárgy, nem volt a mai értelemben vett ékszer és dísz. Úgy látszott, minden arany az uralkodóé volt, bárhol találták és bárhol lett légyen. Az uralkodó azonban a fémmel nem élt. Az inka királynak a feljegyzések szerint tilos volt más tárgyhoz nyúlni, csak ami aranyból volt. Arany evőeszköz, tányér, csésze, bot, kardmarkolat, buzogány, trónus, csat, tű, gomb, saru. Fényűzésről szó sem lehetett. Elpuhultságról még kevésbé. Valami azonosság volt az uralkodó lénye, az arany és az uralkodás ténye között. Amit meg lehet találni az ősi egyiptomi, kínai, hindu és közelkeleti társadalmakban is. Ez a súlyos, tompán tündöklő, varázslatos fém napszerű ragyogásában, mint a megfagyott fény magát az uralmat jelentette.
De gyökeresen másként, mint ahogy az uralmat ma értik. Az uralom nem volt örökös aktivitás, mint nálunk, a hatalmi ösztön szüntelen tevékenysége. Az uralom passzív tény, ahogy passzív a nap, amikor csak van, és meleg sugarai életet fakasztanak. Az uralkodó aktivitása a nemcselekvés (Tao). Nap – arany – uralkodó rokonok, ha nem is földi, de kozmikus távlatban. Analógiák. Ezért a kínai uralkodó az Ég Fia; Egyiptomban Ra a Napisten inkarnációja; Indiában ezt éppen úgy tudják, mint Mexikóban. Hogy a hagyományt minden korban és minden emberfaj között, még egészen későn is egyöntetűen értik, arra példa XIV. Lajos, aki magát napkirálynak nevezte. A nap csak más szó arra, hogy isteni, mert a nap istenszimbólum. És amikor az arany csak az uralkodóé, ez annyi, hogy az arany csak a napé, vagyis az arany a nap maga és ez mind csak szimbólum és analógia: a középpont jele: Isten.

A nagy dolog azonban csak most következik. Az arany nem az uralkodó tulajdona, hanem az istené.
Senki ember fia, húsból levő lény nem mondhat belőle magáénak egyetlen szemet sem. Kínában, Indiában, Egyiptomban, Peruban, Őskaldeában a profán embert, aki magánál aranyat tartott, mindenki szentségtörőnek tartotta. Egészen természetes, hogy meg kellett halnia. Mert aki a maga számára egyetlen darab aranyat elrejt, az elrejt egy darabot a mindenkinek kijáró fényből és napból és az eldug a maga számára egy részt a hatalomból, amihez nincs joga. Önző és egyéni célra lefoglal önmaga számára valamit, ami az egész világé. Ennél elvetemültebb bűn egyáltalán nincs. A materializált napfény elrejtése annyit jelentett, hogy a kozmikus rendet megzavarta és az isteni szimbólumot meggyalázta. Az arany a templomon van és a templomban van, és egyedül istené, aki az emberre sugározza. Ha az uralkodót aranytárgyakkal veszik körül, nem azt jelenti, hogy a fém most az ő zsákmánya, ahogy nem zsákmány számára az uralom és hatalom sem. A király is csak szimbólum és őr. Phylax, ahogy Platón a Timaiosban mondja. Így tanítja ezt a Taoteking, a Véda, Zarathusztra is. Minden ősi hagyomány egyöntetűen a Föld minden részén Perutól Kínáig tudja, hogy az arany a napfény, az uralkodó az Istenség földi megnyilatkozása – az ember fölött áll elérhetetlenül és hozzányúlhatatlanul. A királyi szimbólum, a korona, arany fejdísz, arany napkorong, csak az ő fejét övezheti.

Hogy a kép még mélyebb, élesebb és igazabb legyen, még a negyedik motívumot is fel kell tárni. Ez a motívum: az idő. Az arany és az idő metafizikai vonatkozása elég világos az ilyen kapcsolatokból, mint: aranyidő: aranykor, vagy: „az idő pénz”, ahol a pénz tulajdonképpen aranyat jelent. Az idő egyenértéke az arany. Ha valakinek életéből időt igényelek, azt arannyal kell kárpótolnom, mert ez az egyedüli, ami az elveszett időnek megfelel. Az embereket nem is munkájukért fizetik, hanem idejükért, az eredményért való fizetség már kései és anyagias gondolkozás tünete. Akitől napot veszek el, annak napot kell visszaadnom. A nap az idő ura és magát az időt is jelenti, s ahogy az arany nem egyéb, mint tömény napfény, nem egyéb, mint tömény idő. Az arany materializált örök. Ezért: – drága. Vannak percek és órák, amelyeket: 'nem lehet megfizetni' – van, amikor az ember 'semmi pénzért' nem tesz meg valamit – van, amit 'Dárius kincséért sem hagyna el'. Íme így együtt van a négy elem: a nap, az uralom, az idő, az Istenség. Ez az arany.

Amíg az arany eljutott mai stádiumába, amikor valuta, fizetési eszköz, pénzfedezet lett, félvilági némberek, tőzsdebizományosok, filmszínészek ékszere, cigarettatárca, óratánc – nagy utat tett meg. Mindjárt ki lehet mondani, hogy: lefelé. A király elkezdte a fémet a magáénak tekinteni. De ugyanakkor a középpontban már nem Isten állott, a kozmikus Nap, az életfenntartó transzcendens Hatalom. A király ember lett és nem az isteni Phylax. Az arany az ő magántulajdona. Már csak zsákmány és luxus. De ugyanakkor a kozmikus isteni fény elhomályosult, és ugyanakkor az aranykor letűnt.
Mert miért kisebb bűn, ha a király rejti el az aranyat a világ elől, mintha a közönséges tolvaj? Amikor az aranyat az első király zsebredugta, zsebredugta az emberfölötti Isten-Hatalom korlátlan jóságát és éltető erejét, magának foglalt le belőle részt és ezzel megtörte a mindenkire áradó fény erejét, amely az aranykort fenntartotta. A királyé lett – egyéni, önző, démonikus, feketemágusi. A gátlástalan fény már nem ragyogott az életre, s a Föld elhomályosult. Az idő megzavarodott. Ezt a lépést minden keleti szentkönyv ismeri, a Veda éppen úgy, mint a Taoteking, Egyiptomban éppen úgy tudnak róla, mint Iránban és Peruban.

A második lépés, amikor az arany már a király kezéből is kicsúszott, és még lejjebb zuhant a harcos lovagi, szanszkrit szóval: a ksatrija kezébe. Még lejjebb, amikor a vaisija zsákmánya lett. Már pénz. Kereskedelmi cikk. Már napfényt vesz magára a kis boltos felesége, arannyal fizetik az állati húst, a földet és a répát. Arannyal mindent el lehet érni. Már a kereskedőé. De az arany itt sem állott meg. Lezuhant a súdra közé, s az aranyért elkezdtek gyilkolni a csavargók és útonállók és kalózok, és arany lett a tömeg álma. A csőcselék is hozzájutott az aranyhoz és mindenki olyan koronát csináltat magának, amilyet akar, ha tud. Mert most már egyetlen dolog dönt: kinek mennyi aranya van. Akinek több van, az hatalmasabb, erősebb, kiválóbb, boldogabb. A nap leszállt a lovag, aztán a kereskedő, aztán a tömeg közé.
Az idő követte: a kor mindig töredezettebb, sötétebb, nyugtalanabb lett. A hatalom az arisztokrácia kezéből a kereskedő polgár, végül a nép kezébe került. A súdra kezében az arany már nem szimbólum, hanem csak anyag: fém. Azt nem veszi észre, hogy az arany semmit sem vesztett eredeti természetéből és ma is éppen olyan jele a hatalomnak, a napnak és az isteni erőnek, mint az ősidőben volt: materializált napfény és az Aranykor szimbóluma. De azzal, hogy leszorul az anyagba, gonosszá vált.
Mindenki tudja, mi az aranyláz, – hatalomláz gazdasági láz – Alaszka mezői, Ural bányái, a spanyol hódítás, az amerikai bankok safe-jei beszélhetnének róla – a modern élet nagy pokoli rugói, kétségbeesett vadság, amivel az ember a gazdaságért lohol – a vér és az arany –, mindez elég világosan jelzi, hogy itt a démonivá lett sárga fémről van szó, ami nem egyéb, mint a hatalom. De ki tudja látni e merész, fantasztikusnak tűnő szimbólumban a katasztrófát?

Íme: az arany példázata. ...
A társadalmi világban is ugyanazt az illegitim és rendetlen zavart látni, amit a tudományban és a gondolkozásban. Az alapot itt is elhagyták. A hagyományt megtagadták. A hagyomány pedig nem önkény, nem teória, hanem az emberi lét egyszersmindenkori megalapozása – az ősi tudás, amely minden időre, emberre, korra, fajra, társadalomra érvényes. A modern korban azt hitték, hogy új igazságokat gondoltak ki; „az igazság nem lehet soha új, mert az igazság nem az emberi szellem terméke – tőlünk függetlenül van, és mi csak megismerhetjük”. De ha már megismerték, attól soha büntetlenül eltérni nem lehet. Az a tény pedig, hogy az igazságot, mint ma, praktikus szempontból ítélik meg, egyszerűen nevetséges. Az igazság természete metafizikai és minden gyakorlat fölött áll. Az újkor naturalizmusa, amely ezt a gondolatot fölvetette, tulajdonképpen a metafizika, s így a hagyomány megtagadása.

Ahogy az aranyról írt fejezetből és a hozzáfűzött néhány megjegyzésből kitűnik, René Guénon tradíciója olyan univerzális és alapvető gondolat, amelynek tényleg csak egy jellemző fogalmi jegye van, és ez az, hogy: metafizikai. Ami körülbelül azt jelenti, hogy történetfilozófia, történet, társadalomtudomány, világszemlélet, karakterológia, antropológia egyetlen pontban találkozik. Guénon tehát olyan univerzális alapot vet meg, amelynek azon kívül, hogy metafizika, történeti távlata is van.
De még valami fontos: ez a metafizika nem az övé, hanem az ősemberiségé, és mindenkori emberiségé, mert ez az egyetlen, igaz, legitim, ez az abszolút doktrína. Guénon tudása kiterjed mindarra, ami az emberiségben primér jellegű: egyiptomi, iráni, hindu, kínai, ősamerikai, ógörög, őskeresztény feljegyzésekre és művekre, s úgy tűnik, az ő vezetésével ez a szétszórtnak és legnagyobb mértékben heterogénnek látszó gondolkozás és tudás valóban egységgé alakul, olyan egységgé, amelyről tényleg úgy látszik: ősi tudás és örök hagyomány.
A tradíció: synthése compléte. Nem vallás. Vallás sok van, hagyomány csak egy. A történeti vallások az egyetlenegy vallásfölötti hagyomány vetületei egyes fajokban, népekben és korokban. A tradíció minden szellem forrása, eleje és kezdete – őstanítás a létről, a rendről, az emberről, a társadalomról, a történetről, a vallásról és az életről. ...

Aki ebből a hagyományos metafizikából a társadalomra vonatkozó tudást külön akarja venni, a következőket hallja: a hagyomány rendje, hogy az emberiség éppen olyan hierarchikusan éljen, mint az ember. A szellem vezesse, az erő pedig a szellem szavát kövesse, az ökonómia az erőnek engedelmeskedjék, az anyag pedig az ökonómiának. Ez a négy életfunkció a társadalomban a négy kaszt. A szellem a bráhman, az erő a ksatrija, az ökonómia a vaisija, az anyag a súdra. A pap, a harcos, a kereskedő és a munkás. A legmagasabb rendű tevékenység a papságé, mert a szellem mindent megelőz és mindenek fölött áll. A papi rend funkciója 'a hagyomány tanításainak megőrzése és továbbadása, s ez a hagyomány őrzi a szociális organizáció törvényeit és az alapvető elveket'. A bráhman öröksége a tiszta metafizika. Nemcsak Indiában volt így. Minden ősi társadalom ebben a rendben élt....

A papság fensőbbségét a harcos lovag döntötte meg. Ez az a korszak, amiben az arany már nem a templomé, Istené, már nem a fény, a hatalom, az örök, az aranykor szimbóluma, hanem elkezd humanizálódni – démonizálódni: belevegyül a sorsba, és az ördögi sárga fémmé válik, amelyért elkezdenek ölni, és elkezdődik a harc, a vérontás, a háború. Az aranykor letűnt. A lovag, a nemes, az arisztokrata, a harcos lép előtérbe, ami annyit jelent, hogy az erő a szellem fölé lép. A szellem és a hatalom egyensúlya megbomlik: nem a szellem mondja meg, mit kell tenni, hanem a hatalom előzetes szellemi elhatározás nélkül cselekszik. Ez a bomlás kezdete. Ezzel életbelépett mindennemű transzcendens elv megtagadása. A pap a szellemiség őre. A társadalom nyelvére fordítva ez a tény: az autorité spirituelle-nek kell lenni legfelül. A harcos nem vezethet. A harcos csak az erőt szabályozza. ... A hagyományos alapon álló társadalomban a funkciót annak kell betöltenie, aki arra való és annak született: a pap legyen pap, a harcos harcos. A pap a szellemi ember, aki a törvényt ismeri, és akinek transzcendens tudása van. A harcos az erő embere, aki a törvényt végrehajtja. Az autorité spirituelle a szellemi tekintély: a szemlélő típus és funkció; a pouvoir temporel a végrehajtó és cselekvő hatalom, az aktív típus és funkció. Az utóbbi az előbbinek alá van rendelve, mint a kar ereje alá van rendelve az agyvelő és a szellem gondolkozásának és elhatározásának ... . Ha a cselekvésből a szellem hiányzik, akkor gonosz és értelmetlen (un vaine agitation).

A harcos előtérbe lépett és magával hozta a harcot: a háború metafizikáját: ez a cselekvés elsőbbsége a szellem fölött. Ezzel a tettel az alul levő kasztokat felkavarta és a hagyományos rendet felfordította. Ez a világtörténeti fordulópont Kr. e. a VI. évszázad ideje: Lao-ce, Kung-ce, Buddha, az utolsó Zarathusztra, Hérakleitos, Pythagoras megjelenése, a történeti idő kezdete, a modern ember születése, az aranykor végleges letűnése, a lázadás, gyűlölet felszabadulása, a kasztok felborulása és a válság első lépése. ...

Még csak néhány szót a jelenről: ma, Guénon szerint, a Kali-yuga (Sötét kor) legvégén tartunk, amikor az arany elmerül az anyagban, aprópénzre váltódik, vérrel és kosszal mocskolódik be, ami annyi, mint: a hatalom és a szellem, a hierarchia és a rend széttörve, megcsúfolva feloszlik. A korszak után már nem következik semmi. Lejjebb süllyedni lehetetlen. Ez az apokalypsis – amiről a Védák éppen úgy tudnak, mint az Eddák, az egyiptomiak, kínaiak és az Új Testamentum.
A modern ember nem akarja komolyan venni – mindez fantazma, vallás, vízió, mondják ma. S ezzel teljesítik be sorsukat, hogy nem hisznek annak, amit tízezer évvel ezelőtt is tudtak. Mialatt a tudomány szánalomraméltó automatizmussal még folyton haladásról és az emberi ész erejéről beszél, a politikába merült hatalom észvesztetten kapkod megoldás után, a megtévesztett tömeg világbékéről és testvériségről álmodozik – azalatt a hagyományos tudás látja, hogy a helyzet menthetetlen és egy nagy világkorszak befejeződött. Elkövetkezett a krízis – discernement des esprits –, ahogy a Jelenések könyve írja: a jó magot elválasztják a rossztól. Az elválasztás ideje a válság maga. Az út véget ért s most vissza kell térni az eredethez. A visszatérésben nem lesz mindenkinek része. A discernement des esprits annyit jelent, hogy: a termő és terméketlen szellemek elválasztása.
Ez a válság értelme. A termények a megújulás felé tartanak. Guénon szerint az első jel, hogy megtaláltuk a vezetőt: az örök hagyományt. Ez fog bennünket visszavezetni a kezdethez, az új induláshoz és a megújuláshoz. A válságról szóló könyvében nem csinál titkot abból, hogy a korszak vége, az ítélet, a discernement, az elválasztás – rettenetes lesz. Igen kevesen vannak a választottak: De aki az, abban máris szenvedélyes kívánság él, hogy a mai hamis humanizmustól, testvériségeszméktől megszabadulhasson és elhelyezkedhessék a hierarchiában. Ezt megelőzi a hagyomány szellemének restaurációja... . A társadalom, mint minden életteljes korban, még az európai középkorban is, utoljára, megszűnik részvénytársaság vagy munkatábor vagy kizsákmányolt csőcselék lenni, visszatér az eredeti hierarchiába, az emberi természetnek megfelelő rétegekbe, tekintet nélkül, hogy azt osztálynak vagy kasztnak hívják. Visszatér a szellem által irányított rendhez, amelynek alapja és lényege mindig a metafizika volt és mindig a metafizika lesz."

forrás:Hamvas Béla:René Guénon és a társadalom metafizikája, Társadalomtudomány, 1942. 1 sz. 76-85. oldal


Megjegyzés: kiemelések tőlem
Ajánlott olvasmány: Hamvas Béla: Scientia Sacra



Vissza a "A globális spirituális átalakulás" oldalra