Spirituális tanítások - Szabó Judit honlapja







Amennyire ismereteim megengedik, szeretnék rávilágítani a megváltás egyetemes, spirituális tartalmára:

A hagyományok és a vallások szinte teljesen megegyeznek abban a tanításban, hogy az ember mai létezése (tudatállapota) nem az eredeti, hanem annak egy eltorzult, jelentősen beszűkült változata. A hagyomány azt tanítja, hogy hogyan lehet visszajutni az eredeti szellemi állapotba, vagyis hogyan lehet az anyagba szorult tudatot kiszabadítani, és felemelni a szellemi szintre. Ez a megszabadulás (az anyag fogságából). A vallások azt tanítják, hogy hogyan lehet könnyíteni az élet terhein, ezért üdvösségről beszélnek.

A megszabadulás a létszomjtól, az anyag iránti sóvárságtól, a földi vágyaktól való teljes megszabadulást is jelenti. Az üdvösség a szamszára legfelső szintjén érhető el, lényegét Hamvas Bélától idézem:

„A hagyomány … különbséget tesz az üdv és az alapállás között. A hindu tanítás szerint az üdv az igazi életben gyűjtött tettek (karma) következménye. Az ember az igazságban élt élet után tetteinek eredményeit, az üdvöt élvezi, de ha a tettek üdvtartalma kimerült, az embernek az élet körébe ismét le kell szállnia. Az üdv nem végleges állapot. Az őskori hagyományokban a paradicsomi üdv csupán a jótettek eredménye. A végleges állapotot a hagyomány megszabadulásnak nevezi, és ez az alapállás helyreállítása.”(1)

A Megváltó fogalmát – bár egyetemes – elsősorban a kereszténységből ismerjük. E fogalom szorosan összefügg az eredeti, tiszta létállapotból való kieséssel: A keresztény tanítás szerint az ember eredetileg a Paradicsomban élt, boldogságban és bőségben, Isten közelében. Ám bűnbe esett, ami miatt kiűzetett e boldog létállapotból, s élete nehéz küzdelem, szenvedés lett. E tanítás szerint az ember azóta bűnben él, amiből csak a Megváltó emelheti ki.

Spirituális fogalmak szerint az ember – ismeretlen okok miatt – elrontotta az eredeti létállapotot, s lezuhant az anyagba, ahol kezdetben még emlékezett az eredetre, de tudata egyre jobban elhomályosult. Mivel elrontott valamit, helyre kell állítania azt magában és a világban. Ezt mai, tudatilag lecsúszott állapotában már képtelen megtenni. A Megváltó az, aki kiemeli az embert a lecsúszott állapotból, s az eredetinél magasabb állapotba emeli. „A megváltás azt jelenti, hogy a megváltó a jóvátételt az ember helyett elvégzi.”(2)

Konkrétabb spirituális jelentése:
Az ember kezdeti létállapota a szent könyvek szerint a Paradicsomi állapot, amely nagyjából a szív csakra felső szintjének felel meg. Ezen a tudati szinten az ember már testben, anyagban él, de tisztán és szeretetben. Ami azt jelenti, hogy ez még nem sűrű anyag, hiszen az energia besűrűsödését és anyaggá válását elsősorban a létszomj és az alsó asztrális vágyak megjelenése okozza. A Paradicsomi állapot tehát olyan (fél)anyagi megtestesülés, ahol már van polaritás – hiszen van nő és férfi – , tehát az egység nincs még/már jelen, de nincsen alsó asztrális test sem, tehát tiszta érzelmek és gondolatok léteznek. Szenvedés és betegség sincs ezen a síkon.

Ebből az állapotból valamilyen oknál fogva kiesett az ember, ami azt jelenti, hogy tudata lejjebb csúszott, még jobban eltávolodott Istentől, az Egységtől, a Forrástól. Ennek következtében merült bele az anyagba. A lecsúszást követően egy ideig még emlékezett arra, honnan jött, és életének az volt a célja, hogy visszakerüljön oda. Később azonban, amikor a tudati lecsúszás/elhomályosulás folytatódott, már nem emlékezett arra, honnan jött, és hová kell visszatérnie. Az eredeti állapotot csak a szent könyvekből ismerte. Ekkor az emberi tudat már annyira eltávolodott az emelkedettebb szintről, hogy az (átlag)ember már nem volt képes egyedül visszajutni abba az állapotba, ahol nincs félelem, nincs betegség és szenvedés.

Más szavakkal: a Paradicsomban az emberi tudatot javarészt az egyéni Isteni Én töltötte el, vagyis az ember együttműködött az isteni erőkkel, törvényekkel. Ebből az állapotból kiesve, az egységes tudatból kivált egy kis rész, amiből később az ego lett, amely az anyagban élt, igen távol az isteni tudatállapottól. Így létrejött az ego, aki nem tudott már szinte semmit az Isteni Énről. Ez az ego – mivel csak töredék rész – képtelen egyedül, saját erejéből felemelni kis, töredék mivoltát az Egységbe, ezért mondják a vallások, hogy az ember nem képes megváltani saját magát. Ez abban az értelemben igaz, ha az ember az egójával azonosítja magát, tehát az identitás kérdése mindenképpen felmerül.

A töredék kis részt visszaemelni az egységbe az Isteni Én képes, hiszen ő maga az Egység, a tiszta tudat, a szellem. Az az ember, aki az egójával azonosítja magát (identitás tudat!), a saját Isteni Énjét kívülállónak érzékeli, természetesen, tőle hatalmasabb isteni erőnek, ami az anyag síkjáról nézve igaz is.

Amennyiben viszont az ember az Isteni Énnel azonosítja magát, képes önmegváltásra. A dolog nehézsége „csak” abban rejlik, hogy abban a pillanatban, ahogy az ember identitás tudata megváltozik „egóról” „Isteni Énre”, megszabadul a kába tudatállapotból, tehát megváltásra valójában már nincs szüksége. A teljes megszabaduláshoz még van mit tennie, de a legszorongatottabb tudatállapotból már kijutott. Ezért a megváltásban a tudatállapot (identitás tudat) megváltozásának központi jelentősége van.

A megváltás a vallásokban tehát az üdvösség elnyeréséhez vezet, amely spirituális szempontból még nem a végállomás. A hagyomány az eredeti állapotot kívánja visszaállítani, amely túlmutat az üdvösségen. Mint a fentiekből kiderül, az üdvösség egy rendkívül tiszta, Istenhez nagyon közel álló létezést jelent az anyagban. A hagyomány tanítása szerint az ember eredendő állapota az Istenember, tehát olyan ember, akinek a tudata a szellemben van. Ez magasabb szint, mint az üdvösség, hiszen már nem az anyagban van. Fontos ismérve, hogy innen már nem lehet visszaesni az anyagba – a tudat fejlettségének köszönhetően – szemben az üdvösség klasszikus állapotával, ahol a tudat még nem teljesen megtisztult, így ha a vágyak feltámadnak, az ember visszacsúszik az alacsonyabb szintre. Ne felejtsük el, hogy a Paradicsomi állapotot ismerő vallások a Paradicsomot a vágyak beteljesülése színtereként mutatják be. Ismét Hamvas Bélát idézve: „A mennyország az élet gátlástalan élvezetének helye. Üdv, amikor az emberről minden terhet levettek. A sóvár szomjúság annyit ihat, amennyit akar. … Aki vissza akarja szerezni önmagát, az a mennyországot elkerüli. …. Az embernek a világot az alapállásba vissza kell helyeznie. … És Isten országa az a hely, ahol azok tartózkodnak, akik a világot realizálják.”(3)

Ez az idézet tökéletesen rávilágít arra, hogy az Evangéliumban említett Isten országa nem azonos a Paradicsommal. Ez utal arra is, hogy Jézus tanítása nem a Paradicsomba akarta visszavezetni az embert, hanem az alapállásba, Isten országába. Ezért a kereszténység eredetileg hagyomány volt, ami később vallássá alakult. (Lásd részletesebben: Hamvas Béla: Scientia Sacra)

1.(Hamvas Béla: Scientia Sacra 2. rész, Medio Kiadó, 2006, Budapest, I., 22 (21/) )
2.(Hamvas Béla: Scientia Sacra 2. rész, Medio Kiadó, 2006, Budapest, III., 33 (166/)
3.(Hamvas Béla: Scientia Sacra 2. rész, Medio Kiadó, 2006, Budapest, I, 115. old. )

Ajánlott olvasmányok:
Mircea Eliade: A jóga - Cartaphilus, 2005
Hamvas Béla: Scientia Sacra - Medio Kiadó, 2006, Budapest













A HONLAP TARTALMA
Nyitóoldal A legismertebb ezoterikus irányzatok Könyveim
Köszöntő A tanítvány útja Tanfolyamok, meditációk
Honlaptérkép /részletes tartalom/ A hiteles tanító és tanítás kiválasztása Ajánlás
Spirituális világnézet 2012 - A globális spirituális átalakulás Hangtár
A kegyelem Aktuális